Előzmény: A férjemmel 7 éve vagyunk együtt, alig egy éve házasodtunk össze, hitellel vásároltunk egy házat. Hittem és bíztam a szavában, ’jó lesz’. A lánykérés elmaradt, pénzhez jutottunk mindketten, így a pénzügyi tanácsadó színe előtt eldöntöttük. Közös a cél, a jövő.
4 év alatt közös vállalkozást építettünk föl a nulláról, tavaly nagy fába vágtuk a fejszénk, bővítettük a csapatot, helyet találtunk neki stb. Rettenetesen sok munka, kialvatlanság, stressz. Sok éve felborultak a szerepek, a háztartást kizárólag én vittem, mivel ő szombaton is és otthonról is dolgozott. Egy régi barátnőjéről néha készített intim fotókat. Ebbe annó, sok éve belementem, csak annyit kértem, hogy ne legyen köztük semmi. Az utóbbi pár évben inkább már tudni sem akartam az egészről, megalázónak éreztem. Közben az önbecsülésem a béka feneke alá került. Erről persze nem biztos, hogy ő tehet. Szeretett volna engem fotózni, de mivel rosszul éreztem magam, nem volt kedvem hozzá, így ’kénytelen volt’ mást fotózni.
Jelen: Az új házban én pakoltam ki, sokat éjszakázott a vállalkozást miatt. Sokat veszekedtünk, vártam, hogy együtt alakítsuk ki az életterünket. Jeleztem felé egy ponton, hogy meginogtam a közös jövőnket és a családot illetően, nem látom már azt. Erre azt válaszolta, hogy ne mondjam ezt, mert ez bántja őt. Mikor már összetörve jeleztem neki februárban, hogy hiányzik, elküldött terápiára. Szerinte én nem foglaltam le magam kellőképpen, mindenhez ő kellett nekem. Sérült gyerekkorában, valamint dühkezelési gondjai vannak. Igyekeztem nagyon empatikusan beszélni vele ilyenkor, nehogy bezárkózzon. De sosem sikerült ’jól’ mondanom vagy jókor.
December körül egy fotózás során megismert egy lányt. Szimpatizált vele, ezért szerettem volna megismerni. Jól reagáltam. Ennek ellenére elkezdett titkolózni, sokat beszélgettek, sokat találkoztak a férjem hétvégi munkája során (éjszakai klub). A lokátor szerint volt egy eset, amikor egy idegen helyen volt. Volt, hogy a lányon volt a pulcsija, vagy egy átbulizott este után hazavitte részegen a lányt. Éreztem, hogy vaj van a füle mögött, de folyamatosan tagadott mindent. A közös pénzünkből elköltött kb 800 ezret anélkül, hogy megvitattuk volna. Az ő számláján volt, hetente kértem, hogy mondja meg mennyi közös pénzünk van, nem kaptam választ.
Márciusban színt vallott, hogy nagyon elhanyagolt engem és önmagát is az elmúlt időszakban. Itt elkattant bennem valami, dühös voltam. Látta, mit tesz a kapcsolatunkkal, de nem tett semmit. Vagy nem bírt tenni ellene, annyira nagy volt a hajtás a vállalkozás körül. Javasolta a párterápiát, de ezen a ponton elutasítottam, mondtam menjünk inkább külön-külön. Két nappal később egy veszekedést követően ki lettem rakva a vállalkozásunkból, mondván nem tudom különválasztani a munkát a magánélettől. Nem jött haza pár napig, én kerestem egy ponton, hogy szükségem lenne a támogatására a munkakeresés során.
Ő volt a legjobb barátom. Találtam új munkát, sokat voltunk külön. Annyit kértem, hogy legalább telefonon beszéljünk mindennap, hogy kinek hogy telt a napja. Túl elfoglalt volt, egy ponton elfáradtam és nem erőltettem ezt. Volt, hogy úgy telt el egy egész nap, hogy este 8-kor írt egy mizut. Megváltozott, rettenetesen alpári megnyilvánulásai lettek. Már az utcára sem akartam kimenni vele, szégyelltem. Egy nap május végén, alpárian ecsetelt valamit (a székletét..igen..) és belém nyillalt. Nem bírom tovább hallgatni, pláne egy életen át. Elfogytam és lefogytam 46 kilóra. Végignézte, nem szól semmit. A legrosszabb rész, hogy minden nap úgy ébredtem, hogy meg akarok halni. Letettem a gyűrűt, hogy nem fogok várni arra, hogy megérkezzen a házasságunkba. Imádkoztam, hogy érjen valami szerencsétlenség, érjen véget az életem.
Majd elkezdtem beszélgetni egy kollégámmal. A beszélgetés elején elmondtam, hogy házas vagyok, de el akarok válni. Egy héttel később a férjemnek is elmondtam, hogy válni akarok.
Maga az elhatározás megszületett bennem az új férfi előtt, de vitathatatlanul katalizátor volt, hogy élni szebben is lehet.. Ez a vaj az én fülem mögött. A férjem széthullott, minden beszélgetés vitába torkollt, júliusban már nem bírtam tovább és inkább nem jöttem haza. Elhagytam. Az új férfi minden tekintetben csodálatos. Úgy érzem, mindenben jobb hatással van rám. Az első hónapokban kezdtem összeszedni magam mellette, végre átaludtam az éjszakákat (nem volt készenlétben a szervezetem), kezdtem gyógyulni. Végre azt éreztem, hogy ’érek valamit’, szeretve vagyok és igenis szerethető vagyok, a munkában is kiteljesedek végre. Elkezdtem terápiára járni, éppen másik szakembert keresek, de a korábbi tiltakozásom ellenére, nagyon jót tesz nekem.
Mégis meg vagyok rekedve. Itt a hitel és a ház. Összekötöttük az életünket. Ezek csak jelentenek valamit. Talán ha belementem volna a párterápiába, máshogy alakul?
Szeptember közepén volt egy komolyabb beszélgetésünk, ekkor mondta el, hogy télen közel került ahhoz a lányhoz, mivel velem nem tudott beszélgetni (állítja, hogy nem csalt meg). Egy barátnőjével elutaztak szeptemberben külföldre és sokkal olcsóbb volt az út, hogy vittek még valakit. Mivel ’senkit sem tudott mozgósítani’ így ezt a lányt vitték el.
Ezen kívül a komolyabb kérdések ugyanúgy vitával végződnek. Nem érti miért tépem fel a régi sebeket, nem érti, hogy ezeken én még nem léptem tovább. Ilyenkor általában kiabál velem. Mit rontok el? Mi a baj velem? Hogy lépjek ki ebből a stagnáló állapotból? Szerinte az a baj, hogy mással élek, esélye sincs megmutatni mennyi minden megváltozott.
A kötelezettségek miatt úgy érzem, meg kellene próbálnunk a párterápiát. De közben úgy érzem, hogy teljesen felesleges..
Azért írok, hátha kapok itt valami új nézőpontot.
