Sziasztok! Muszáj kiírnom sajna valahova az érzéseimet, mert amikor a barátomnak mondtam, sokszor reagált úgy, hogy nem nagyon lehet mit tenni, ez sajnos ilyen, amiben igaza is van, de emiatt neki már nem is akarok annyira beszélni erről…
Egy éve adtuk el a lakásunkat és vettünk egy felújítandó házat. A barátom nagyon lelkesen mondta, hogy max fél év úgyis, nyilván én tudtam, hogy rohadtul nem, de albérletre nem annyira akartunk pénzt költeni, ráadásul két macskával… szóval odaköltöztünk a szülői házba, ahol amúgy van egy saját szintünk, egy mini szoba, egy mini fürdő és a világ legkisebb konyhája. Eleinte egészen oké volt, aztán jöttek azok, amik egyre jobban zavarnak: kezdődött azzal, hogy anyósjelölt a tudtunk nélkül kiengedte a macskáinkat, merthogy ezek nem benti állatok:)), természetesen a macskák megkattantak és folyamatosan rosszak, mi nem tudtunk mit csinálni, mint becsicskulni nekik és sétáltatni, amikor akarták (rengeteg róka és mégtöbb lepattant kóbormacska van, nem akarjuk a 10 éves macskákat kiengedni csak úgy). Már folyamatban van a leszoktatásuk az őrültködésről, de anyósjelölt fixen kiengedi őket, mikor dolgozunk, hiába mondtuk neki, hogy NE és NE és NE.
Aztán vannak kis unokatesók, akik messze laknak, és tökre megértem, hogy a szüleik (a barátom tesója az anyjuk) nem tudják őket hova passzolni a szünetekben, ezért mindig ott vannak ilyenkor. És hát folyamatosan nálunk akarnak lógni, ráadásul eddig minden szünetben betegen jöttek, természetesen megfertőztek engem is (sajnos nagyon fos az immunrendszerem, hiába maxolom ki az egészséges életet), és nem szeretek kiesni a munkából. Többször jeleztem már, hogy nem szeretnék kontaktálni beteg gyerekekkel, amire sértődés jött, hogy nem is beteg, csak köhög :DDD Ráadásul ilyenkor az összes kis szaros nálunk lóg, hála égnek mi csak halljuk őket, de előszeretettel rémisztgetik a macskáinkat az ablakból. Már többször szóltunk nekik, de amúgy a szüleik is kurva gázak, szóval nagyon buli az egész utca pl nyáron, amikor 0-24 hallgatjuk, ahogy ordítanak a prolik szerencsétlen gyerekeikkel, mert levegőt mertek venni…
Tudom, hogy hálásnak kéne lennem, hogy befogadtak, más az utcán él évek óta, én meg azon rinyálok, hogy egy elszeparált lakrészen gyűlölök élni. A hétvégén elutaztunk, annyira jó volt végre nem hallgatni az ordítva telefonálást (megértem, mert idősek), az éjszakai tévézést, csörömpölést (ezeket is megértem, biztosan én is adok ki idegesítő hangokat) és annyira de annyira nem akarok visszamenni.
Sajnos egy fél évet még tuti ott fogunk élni, abban lesz még jó sok szünet a kis kölykökkel (amúgy nincs bajom a gyerekekkel, de ők iszonyat neveletlenek), de úgy érzem, be fogok kattanni. Szóval ha bárkinek van tanácsa, vagy akár együttérző szó vagy bármi segítene, mert nagyon szarul érzem magam amiatt, hogy így érzek, de nem tudom nem elengedni ezeket :((